A búcsú harmatcseppjei – gondolatok az elmúlás szépségéről
Az élet folyama csendesen hömpölyög, s mi, emberek, part menti vándorokként kísérjük tekintetünkkel az idő sodrását. Néha kavicsra lépünk, megbotlunk, néha virágok nyílnak a lábunk előtt. Ám ahogy telnek az évek, mindannyian szembesülünk azzal, hogy egy-egy útitárs hirtelen kilép e földi ösvényről, s mi ott maradunk a parton – kezünkben az emlékeikkel, szívünkben a kimondott és kimondatlan szavakkal.
A búcsú fájdalma emberi, természetes, mégis mindig idegen érzés marad. Nehéz elengedni azt, akinek nevetése ismerős volt számunkra, akinek hangjára felismertük magunkban a régi nyarak melegét, a közös történetek mosolyát.
Az elmúlás, bármily szomorúan is hangzik, az élet egyik legtisztább pillanata. Olyankor letisztul minden felesleges szó, minden fölösleges mozdulat. Csak a lényeg marad: a szeretet. Az, amit adtunk egymásnak, és az, amit magunkban hordozunk tovább.
Hiszem, hogy a búcsú nem egy végpont, hanem inkább egy átlépés egy másik rendbe, egy másik létformába. Talán olyan ez, mint amikor a nap lenyugszik: nem tűnik el örökre, csak éppen áthalad egy másik égboltra, hogy ott ragyogjon tovább. Mi pedig, akik itt maradunk, őrizzük a fényét. Egy-egy mosolyban, egy mozdulatban, egy szófordulatban visszaköszönnek azok, akik már elmentek. Nincsenek messze – csak a szemünk elől váltak láthatatlanná.
A temetkezés, a végső búcsú szertartása éppen ezért nem csupán a veszteségről szól. Sokkal inkább egy köszönetről. Egy halk, meleg szavú köszönetről azoknak, akik megtanítottak bennünket szeretni, hinni, remélni, nevetni. Akik részei voltak annak a belső tájnak, amit most magunkban kell tovább építenünk.
Minden sírhely egy történet kezdete is. Mert bár az élet ezen oldala véget ér, az emlékek által új történetek születnek. Gyermekeinknek meséljük majd tovább, hogy "ő így nevetett", "ő ezt szerette", "vele történt az a régi, kedves emlék". Az elhunyt neve nem a kőbe vésett betűkben él igazán, hanem azokban a szívekben, amelyek képesek újra és újra életre hívni az emlékét.
A gyász nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a mosolyt. Inkább azt jelenti, hogy megtanulunk vele együtt élni a csendben is. Mint egy halk dallam, amit csak az hall meg, aki igazán figyel.
A szeretet sose múlik el. Az marad, mint a hajnal első fénye a harmatcseppeken: törékeny, mégis örök.
És amikor legközelebb a szél halk suhanását halljuk a fák között, talán eszünkbe jut: nem vagyunk egyedül. Az emlékek velünk maradnak. Örökre.
