A harang értem szól – Pokolgép dal
Vannak dalok, amelyek nem csupán hangjegyek és rímek, hanem elevenen sajgó emberi tapasztalatok. A Pokolgép "A harang értem szól" című, 1991-ben született dala egy súlyos témát gyönyörű zenei köntösbe bújtat: a halál utáni elszigeteltséget, az élők közötti távolságot és a végső búcsú keserű igazságát foglalja magába. Nem véletlen, hogy ez a dal a magyar rocktörténelem egyik legsötétebb, ugyanakkor legőszintébb balladája lett. És talán éppen ezért tökéletesen illik egy temetkezési blog szövetébe is: mert szembenéz azzal, amivel mi, élők gyakran csak kerülgetve szoktunk.
A dalszöveg nyitánya azonnal baljós atmoszférát teremt, a "Mélyen a vaksötétben holtan, de mégis ébren" sorok már a kezdetektől fogva a hideg, megfoghatatlan jelenlét érzetét keltik. Itt a halál és az éberség paradoxonát kapjuk, mintha a tudat még a sírban sem hunyna ki teljesen. Ez a kép fájdalmasan ismerős lehet mindazoknak, akik valaha érezték már szeretteik elvesztését: mintha a kapcsolat velük nem szakadna meg teljesen, mintha emlékeik és „jelenlétük” még ott kísértene. A „magányom börtönében” sor még tovább mélyíti ezt a képet: nemcsak a test halt meg, hanem a társas kapcsolat is – a halott itt magára marad, miközben egykori szeretteire, az élőkre gondol, akik „soha nem sajnálták”.
A refrén a harang kondulásának mély és vészjósló erejével hatol a hallgatóba: „Hallom, a harang értem szól / Hallom zúgni a föld alól”. A harang, amely hagyományosan a halál hírnöke, itt már nem másoknak jelez, hanem a dal alanyának magának. Ez a pillanat, amikor valaki saját halálát nemcsak tudja, hanem át is éli – a síron túli tudatosság döbbenetes megjelenítése. A föld alól zúgó hang pedig felerősíti ezt a misztikus és egyben ijesztő képet: mintha a temető csendjében is lüktetne valami.
A dal sorai, mint az „Intek, de nem látjátok / Sírok, de nem halljátok”, a gyász egyik legalapvetőbb emberi élményét írják le: azt a rettenetes érzést, hogy a halottal való kapcsolat egyoldalúvá válik. Aki elvesztettünk, az már nem képes felelni, nem fogja fel a szavainkat, nem látja a szemünkben tükröződő fájdalmat – és talán sosem érezte igazán az életben maradottak részéről áradó részvétet. A dal ezzel kemény tükröt tart a gyászolóknak is: vajon mennyire volt valódi a szeretet, amíg lehetett?
A visszatérő motívumként funkcionáló sorok – „Most mindent itt hagyok / Nem kell, hogy sírjatok / A könny már nem segít” – nem csupán passzív megjegyzések, hanem a dal legmarkánsabb, legemlékezetesebb részei. Ezek a sorok mintha a halott utolsó üzenetét közvetítenék: a sírás, a könnyek már nem hoznak enyhülést, sem az élőknek, sem a holtnak. Egyúttal benne van az elengedés gesztusa is: „most mindent itt hagyok” – elvágva a földi kötelékeket, véglegesen.
A harang értem szól tehát nem csupán egy rockballada. Ez a dal egy mély, szimbolikus gyászbeszéd. Egyszerre szól a halottról és az élőkről, a magányról és a közönyről, az elengedésről és a bűntudatról. Pokolgép zenei világa itt kíméletlenül tárja fel a halál utáni lét kilátástalan állapotát, mégis valami mélyen emberi, ismerős fájdalmat közvetít.
Ez a nóta nemcsak zenei érdekesség, hanem egyfajta művészi eszköz is: segít szavakba önteni azt a kimondhatatlant, amit sok gyászoló érez. A harang hangja ebben a dalban nem félelmet kelt, hanem felismerést hoz: hogy a végső búcsú nem csupán veszteség, hanem szembesülés is mindazzal, ami kimondatlan maradt. És talán ez a dal legnagyobb ereje: képes megszólaltatni azt a csendet, amelyben oly sok fájdalom rejtőzik.
