Apám sírjánál
Ott állok megint. Nem tudom már hányadszor, és mégis minden alkalommal ugyanaz a csomó van a torkomban. Nem beszélek hangosan, minek is, te úgyis tudod, mit gondolok, nem? Ha most itt lennél, csak annyit mondanék: apa, rohadtul hiányzol. Nem szépítem. Nem öntöm aranyba a szavakat, mert az élet sem volt soha cicomás közöttünk. Egyszerű voltál, de biztos. És most, hogy nincs kihez odafordulni, ha elfáradok vagy meginogok, most érzem csak igazán, mennyire te tartottál egyben engem.
Tudod, vannak napok, amikor erős vagyok. Megyek előre, teszem a dolgom, mert azt tanítottad: „a föld nem áll meg csak mert fáj a szív.” De amikor idejövök hozzád, ledobom ezt a kemény maszkot. Itt merek gyenge lenni, mert itt vagy te, és te mindig bírtad, ha gyenge voltam — csak azt nem szeretted, ha feladom. Most sem adom fel, de ne hidd, hogy könnyű. Néha azt érzem, hogy a mellkasom kettészakad a hiányodtól.
De tudod, mi nyugtat meg? Hogy amikor a gyerekeimet nézem, néha rád ismerek bennük. Az a makacs tekintet, amikor valamit nem akarnak, vagy a kis félmosoly, amikor tudják, hogy valami butaságot csináltak. Ott vagy bennük. Ott vagy bennem is, amikor két kezemmel nekiesek valaminek, mert „a szerszám megoldja, fiam, csak értsd, mit akarsz csinálni.”
Az évek múlnak, és azt mondják, idővel könnyebb. Nem igaz. Csak megszokom a fájdalmat, mint aki megtanult sántítva járni. Vannak napok, amikor alig érzem, és vannak, amikor minden lépésnél belém hasít. Ünnepekkor, amikor felcsendül egy dal, amit együtt hallgattunk, vagy amikor leülök este, és hirtelen eszembe jut: te most mit mondanál erre? Ezek a pillanatok erősebben ütik a szívet.
De megtanultam valahogy élni ezzel. Nem eltemetni a hiányt, hanem helyet adni neki. Mint egy sebhely, amit nem takarok el. Mert te vagy az a seb, apa, és nem akarom, hogy begyógyuljon. Mert amíg fáj, addig tudom, hogy fontos voltál. Hogy még mindig itt vagy valahol.
Szóval most csak állok itt, nézem a nevedet a kőbe vésve, és a szívemben mondom: hiányzol, de viszlek magammal tovább. Mindig.
