Interjú egy haldoklóval: gondolatok az életről és a halálról
A kórterem félhomályában egy férfi fekszik. Arcán fáradt békesség, tekintete olyan, mintha már félig valahol máshol járna. Az orvosok szerint nincsen sok ideje hátra, ő maga mégis nyugodt. Nem szomorú, nem retteg, inkább egyfajta megkönnyebbülés érezhető rajta. Keze gyenge, de határozott mozdulattal igazítja meg a paplant, majd kissé félrebillent fejjel mosolyog. Nem szükségesek hosszú bevezetők vagy udvariaskodások. Tudja, miért vagyok itt, tudja, mit akarok kérdezni.
Az élet végén minden felesleges sallang lehullik. A lényeg marad: emlékek, elmúlt szerelmek, be nem teljesült álmok és az a kevés, amit valóban fontosnak tartottunk. Mit sajnál? Mit bán? Megbékélt-e mindazzal, ami mögötte van? Ezek a kérdések kavarognak a fejemben, miközben összekulcsolja ujjait, és elgondolkodva néz maga elé. "A legfurcsább az, hogy a végén nem azok a dolgok maradnak, amikről azt hinné az ember" – kezdi. "Nem a nagy sikerek, nem a díjak, nem a pénz. Csak az, ahogyan bántál az emberekkel, és ahogyan ők bántak veled."
Ahogy beszél, mintha egy történetet mesélne. Egy-egy pillanat erejéig félrehajtja a fejét, mintha a múlt képeit látná maga előtt. Felidézi gyermekkorát, az első szerelmet, azokat a hibákat, amiket soha nem tudott kijavítani. Szavait hallgatva még a légzése is lassúbbá válik, mintha már nemcsak nekem, hanem önmaga számára is összegzés lenne ez a beszélgetés.
Mikor a veszteségekről kérdezem, nem kesereg. "Minden elmúlik egyszer. A legnehezebb az volt megtanulni, hogy nem birtokolhatunk semmit örökre. Se embereket, se helyeket, se időt." Az emlékei közt kutatva beszél arról a barátjáról, akit fiatalkorában elvesztett, egy szerelméről, aki soha nem tudta meg, mennyit jelentett neki. Nem keserű, inkább csak elfogadó. "Megtanulod, hogy a kimondatlan szavak is megmaradnak valahol, még ha nem is ott, ahol várnád."
Amikor a halálról kérdezem, elmosolyodik. "Olyan, mint egy hosszú nap után hazatérni. Nem hiszem, hogy félni kell tőle. Inkább attól kell tartani, hogy az ember ne éljen hiába." Csend áll be köztünk, a kórház ablaka előtt lassan hullani kezd a hó. "Ha egyetlen dolgot mondhatnék az embereknek, az az lenne: bocsássanak meg maguknak. Mindenki hibázik. De nem mindegy, hogy viszed tovább azt a hibát."
Az interjú végén még megfogja a kezem. A tekintete tiszta, mintha már egy lépéssel közelebb lépett volna ahhoz a világhoz, amit mi még nem értünk.
