Mint a fa gyökerei – Az emlékek mélyen bennem
A régi tölgyfa ott áll a domb tetején, vastag, csavart gyökereivel kapaszkodik a földbe, mintha minden erejével a múlthoz kötődne. Némán figyeli az idő múlását, ágai között suttog a szél, mintha elveszett hangokat hordozna. Gyerekkoromban mindig alatta ültem, a törzséhez dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim mélyre ássanak bennem. Akkor még nem tudtam, hogy az emlékek is olyanok, mint a fa gyökerei: láthatatlanul fonódnak össze a lélek mélyén, kapaszkodnak a múltba, és tartanak bennünket akkor is, amikor minden más elveszni látszik.
A gyökerek nem kérdezik, miért kell ott lenniük. Nem vitatkoznak a sorssal, csak mélyebbre fúródnak, ha jön a vihar. Ahogy az élet halad előre, egyre több ilyen gyökér nő bennem. Arcok, érintések, beszélgetések, egy nevetés a múltból – mind ott van valahol a szívem mélyén, és ha becsukom a szemem, visszatérnek. Néha fájdalmasan élesek, máskor csak homályos árnyékok, de mindig velem maradnak.
Egy temető csendjében sétálva érzem igazán, mennyire élő a múlt. A sírkövek között lépkedve látom a neveket, a dátumokat, és próbálom elképzelni, milyen életek rejtőztek mögöttük. Talán egy öregasszony, aki minden reggel tejjel kínálta a macskáját, vagy egy apa, aki esténként mesét mondott a fiának. Mindannyian hagytak maguk után valamit – egy gesztust, egy mozdulatot, egy mondatot, ami valakiben gyökérként kapaszkodik tovább. Az emlékezet soha nem sírba zárt dolog, hanem élő, növekvő valóság, amely észrevétlenül formálja azokat, akik tovább élnek.
A veszteség olyan, mint a gyökeréből kiszakított fa. Az üresség, amit maga után hagy, sokáig tátongó seb marad, és néha úgy tűnik, semmi sem töltheti be. Mégis, az idő lassan új hajtásokat hoz, és a gyökerek tovább élnek, mások lelkében, mások emlékeiben. Egy illat, egy dallam, egy megsárgult fénykép előhozza azt, ami egyszer elveszettnek hittünk, és rájövünk, hogy semmi sem tűnik el végleg. Az élet egy végtelen körforgás, ahol minden, amit valaha szerettünk, valamilyen formában tovább él.
Sokan félnek az emlékezéstől, mert fáj. Mert könnyeket csal a szemükbe, mert újra felébreszti azt, amit eltemettek. De a fájdalom nem ellenség. A fájdalom annak a jele, hogy szerettünk, hogy kötődtünk, hogy a gyökereink mélyre nyúltak. És ez a fájdalom egy idő után már nem csak seb lesz, hanem egyfajta erő is. Mert minden könnycsepp, amit elveszettekért hullatunk, annak a bizonyítéka, hogy számítottak. És ennél nagyobb emlékmű nem is létezhet.
Az emlékek velünk maradnak. Beépülnek a gondolatainkba, befolyásolják a döntéseinket, és akár tudjuk, akár nem, ők formálnak minket. Mint a fa gyökerei, amelyek mélyen a föld alatt kapaszkodnak, és tartanak bennünket, akkor is, amikor a felszínen vihar tombol.
