A búcsú fájdalma: Egy szomorú temetésről
A Farkasréti temető csendes nyugalmát a szél zúgása és a madarak csicsergése törte meg. A nap sugarai átszűrődtek a fa levelei között, gyenge fényt vetve a gyászoló tömegre. A levegő nehéz volt a bánattól, a könnycseppek csillogtak a meghajtott fejeken. Ott álltunk, a sír frissen ásott gödre előtt, búcsút intve a Kedvesnek, aki örökre elment. A koporsó sötét fája hidegen csillogott a napfényben, szimbolizálva a véget. A virágok illata nem tudta elfedni a föld szagát. A lelkipásztor szavai visszhangzottak a csendben, vigaszt nyújtva a gyászolónak. Beszélt az örök életről, a lélekről, ami tovább lép, de a fájdalom ott maradt a szívünkben.
A koporsót leeresztették a sírba. A kötél recsegése visszhangzott a csendben, mint a halál kísérteties zenéje. Egy férfi előrelépett, és lapáttal a kezében elkezdte betemetni a sírt. Mozdulatai lassúak és fáradtak voltak, mintha minden lapátnyi föld egy újabb súlyt adna a szívének. A porfelhő gomolygott a levegőben, beborítva a gyászolókat egy szürke fátyollal. A föld ráhullott a fára, tompa puffanásokkal jelezve a végső búcsút. A gyászolók némán figyelték, ahogy a sír egyre telik, a remény lassan elillan a szemükből. Aztán eljött az idő a virágok lerakására. A vörös rózsák tüzes színe kontrasztot alkotott a sötét földdel, a fehér liliomok tisztasága pedig a remény szimbóluma volt. A gyászolók óvatosan helyezték el a virágokat, utolsó ajándékként a kedvesnek. Végül a lelkipásztor imát mondott, könyörögve a vigasztalásért és a békéért a gyászolóknak. Szavai visszhangzottak a temetőben, mint egy gyengéd fuvallat, amellyel megpróbálta enyhíteni a fájdalmat. A könnyek patakzottak az arcokon, a zokogás elfojtott hangja visszhangzott a csendben. Egy idős asszony zokogva omlott össze, a fájdalomtól összetörve. Fiát veszítette el, egyetlen gyermekét, a jövőjét. A férje átkarolta, vigaszt nyújtva a reménytelen fájdalomban.
Egy kislány szomorúan bámulta a koporsót, nem értve a halál fogalmát. Apja kezei közé bújt, keresve a választ a kérdésekre, amik nem hangzottak el.
A temetés véget ért, de a gyászolók még sokáig álltak a sír mellett. Némán bámulták a frissen ásott földet, gondolataik a múlttal és a jövővel kavarogtak. A nap már lebukott a horizont alá, és a temetőt sötétség borította be. A gyászolók lassan elindultak hazafelé, a szívükben a búcsú fájdalmával, de a remény csillogásával is a szemeikben.
Azon a napon a temető nem csak egy búcsúhely volt, hanem a szeretet és az emlékezet szentélye is. A gyászolók itt hagyták a könnyeiket és a fájdalmukat, de magukkal vitték a kedves emlékeit is. Emlékek, amelyek örökké élni fognak a szívükben, és amelyek vigaszt nyújtanak a sötét pillanatokban.
A temetés véget ért, de a történet nem. A gyászolóknak tovább kell lépniük az életben, de a Kedves emléke örökké kísérni fogja őket. A szeretet, ami összekötött minket, örökké tart, és egy napon újra találkozunk a fényben.
